Városunkról

Salgótarján Nógrád megye legnagyobb városa és egyben megyeszékhelye is. Lakóinak száma mintegy ötvenezer. A Tarján patak és a Salgó patak partján északi irányban szűkülő völgyében helyezkedik el, a Karancs - Medves hegység és a Cserhát észak-keleti nyúlványai között, kétszázötven méter tengerszintfeletti magasságban.

  Neve a Honfoglalás korába nyúlik vissza: a "salgó" régi magyar szó (jelentése: fényes) a "Tarján" pedig az ötödik honfoglaló törzs neve.

Azt mindenki tudja, hogy Salgótarján számottevő múltja több mint 150 évre nyúlik vissza. Ha mint várost vizsgáljuk, akkor viszont csak 1922-től létezik. Ha arra gondolunk, hogy a város, mint organizmus, mint épített környezet, mint normák és eredendő igények ötvözete mióta létezik: nos akkor csak három évtizedig kell az idő naplójának lapjait visszapörgetni. Ez a számolgatás természetesen csak akkor szükséges, ha Salgótarjánt olyan történetiségében kialakult és fejlődött városokkal kívánjuk összevetni, mint Székesfehérvár, Veszprém vagy Győr. Erre azonban nincs szükség, hiszen a város sajátosságai, adottságai teljesen egyedivé, önmagában vizsgálandóvá teszik Salgótarjánt.


Ha a Salgói Vár vagy a Karancs, esetleg a Pécskő csúcsáról körülnézünk, azonnal egyértelművé válik - az eredendő szépségen túl - milyen változatos táji környezet alakult ki, milyen földrajzi adottságok határozták meg a település hajdani létrejöttét. Ami azonnal feltűnik: a sok hegy, a változatos térszíni formák, a hegyek és fennsíkok váltakozása. Ez utóbbiak közül legnagyobb a Medves fennsík, amely északról és keletről határolja a várost.

Rendkívül hiányosak az ismereteink a középkori faluról.

Valójában a szórványos birtoklástörténeti adatokon kívül semmi mással nem rendelkezünk, így legfeljebb a magyar történettudomány által feltárt általános helyzetképet tudnánk felidézni. Minden bizonnyal semmi olyan más dolog nem volt itt, amely egy átlagos jobbágyfalutól eltérő képet, életmódot alakított volna ki.

 A 17. század közepétől kezdődően gyarapodik a számuk, de messzemenő következtetésekre nemigen juthatunk. 1647-ben malom és kovácsműhely volt a faluban, de a falu létszámáról nincs ismeretünk. Csaknem három évtized után, 1674-ben készült az első fennmaradt Canonica Visitátó, amelyből kiderül, hogy Salgótarjánnak 247 lakosa volt. A falu közepén állt a nagy, tágas plébániatemplom. A templom, illetve annak elődje már a 13. század óta ezen a helyen állt, s mint ilyen, korokon átívelő közösségszervező szimbólum is volt. A plébánia épületét jó állapotúnak írták le, amihez istálló, pince is tartozott és sövénykerítése volt. A török háború utolsó szakasza, főleg az 1682 évi füleki ostrom ezt a kis lélekszámú falut sem kímélte, elhagyatottá vált a település. Egy évtized múltán kezdődött meg az újjáépítés és a benépesítés. A 18. század elején gróf Wolkra Ottó, majd a Szluha család lett a falu birtokosa. Tőlük vette meg 1748-ban Jankovich Miklós septemvir a salgói uradalmat (faluval együtt), s a Jankovich család lett csaknem egy évszázadig a település fejlődésének, életének a meghatározója.

Az újratelepítés után csak lassan nőtt a falu lélekszáma. 1755-ben is mindössze 268-an éltek itt. A falu lakosai jobbágyok és zsellérek voltak, és mellettük megjelent az ipari foglalkozási réteg képviseletében a molnár, a kovács, majd a zsidó kereskedő is.

Ebben az időben írta le a településről a vármegye tudós jegyzője, Radványi Ferenc a "kenyeretlen Tarján" elnevezést, amely évszázadok alatt igencsak kedvelt minősítés lett.

A 18. század közepi Salgótarjánról, a faluról már több ismeretünk van. A jobbágyfalu még semmivel sem tűnik ki a környék települései közül. Sőt 808 lakosával az aránylag kisebbek, jelentéktelenebbek közé tartozott. Területének csaknem 95%-a a Jankovich család birtokában volt. A falu képe ekkorra alapjaiban a máig érvényes elhelyezkedési rendet mutatja. A hosszú ipszilon alakú völgyben húzódtak meg a házak, helyenként teljesen feltelepülve a domboldalakra, illetve az oldalvölgyekre. Ekkor még gyakorlatilag két részre oszlott a település.

Az egyik a Tarján patak völgyében húzódott meg a mai főutca (Rákóczi út) vonalán, a másik a mai nyugati városrészben a Meszes lábánál, a Karancsaljai út környékén. Kialakult a Pécskő út elődje is 20-30 lakóházzal. A Pécskő utcától az Arany János útig terjedő területen kezdett formálódni a fő utca képe.

Salgótarján mai története a múlt század közepén a barnaszén felfedezésével kezdődik, ekkor emelkedik ki a település a jelentéktelen jobbágyfalvak sorából. A barnaszénbányászat 1850 körül indult meg a leendő várostól mintegy 10 km-re lévő Inászó pusztán, így a szénbányászat és az erre épülő ipar központja szinte természetszerűen Salgótarján lett. Ez a város jelentette 1867-től 1871-ig a Budapestről az északi bányavárosok felé futó vasútvonal végállomását - a vasutat később Losoncig, illetve Rutkáig építették ki.

A város 1950-től a megye székhelye lett, ekkor indult meg a városépítés, melynek máig is tartó legjelentősebb szakasza az 1960 -as évek elején kezdődött az elavult városközpont újjáépítésével. Habár az általános rendezési terv már 1959-ben készen állt, folyamatosan módosították azt. A várostervező szakemberek között heves viták folytak arról, hogy hol legyen a városközpont, hogyan alakítsák ki a vízellátást, és az egyéb szükséges infrastruktúrát. Végül 1967-'68-ra kialakult a mai városközpont, a József Attila Művelődési Központ, az MSZMP irodaház, a központi üzletházak, és a Pécskő utcai lakótelep imponáns épületeivel. 1968-ban a város tervezői Hild János emlékérmet vehettek át a Magyar Urbanisztikus Társaság elismerésének jeléül. A város lakossága ekkor már elérte a 35-40 ezer főt, és a környező falvakből  való betelepülésekkel rohamosan nőt. Ezzel együtt nőtt a lakásellátottság is. A nehéz földrajzi adottságok, a szűk völgy ellenére a városmag is terjeszkedett. A megyei tanácsháza mögötti domboldalon bérházak tömegeit húzták fel, valamint megépültek a Beszterce- és a Kemerovó lakótelepek is. A nagy salgótarjáni üzemek eközben (Acélárúgyár, öblös- és síküveggyárak, bányagépgyár) többtízezer szakképzett embernek adtak biztos megélhetést. Kétségtelenül a siker évtizedei voltak Salgótarján számára a szocializmus időszaka. "Kis Moszkva" aranykora, tele pezsgő tervgazdasági, oktatásügyi, adminisztratív, sport, és kultúrális élettel.

Salgótarján számára a legszörnyűbb időszakot, egyben legnagyobb érvágást is a rendszerváltás jelentette. Az állami iparvállalatokat, a szakszervezeteket, a pártot mind szétrobbantotta belülről az opportunizmus. A környező bányákra először ráfogták hogy nem gazdaságos a termelésük, aztán privatizálták és eladták, mint annyi mindent 1990-től napjainkig is. A nagy gyárakat felszámolták, fillérekért eladták külföldi cégeknek, utcára tettek és tesznek folyamatosan rengeteg embert. Ma Magyarország összes megyeközpontjából talán sajnálatos módon Salgótarjánban a legnehezebb megélni. Óriási munkanélküliségnek otthont adó legelmaradottabb régiók egyikévé süllyedt kelet-Nógrád. Salgótarján, az egykori büszke munkásváros, 20 évnyi kapitalizmus után fuldoklik, és egyre inkább elmarad.


Oldalmenü
Diavetítő
Naptár